3.rész

Reggel izgatottan ébredtem. A nap szikrázóan sütött, az égbolton csak elszórtan volt pár felhő. A nap első pontjaként belenéztem a tükörbe, és azon gondolkodtam, hogy talán külsőt kéne változtatnom. Talán. Gyorsan átöltöztem, megmostam az arcom, majd haraptam néhány falatot. Majd felballagtam a lépcsőn, be a szobámba és felhívtam Nate-et, hisz már egy hónapja nem hallottam felőle. Harmadik csörgésre fel is vette.
-Szia Hope! Miújság?-a hangja tele volt derűvel, mint mindig. Nate mindig jó kedvű, legalábbis az esetek többségében az. Mindig próbálja a dolgok jó oldalát nézni, és minden helyzetben pozitívan gondolkodik. Ő már csak ilyen. Az elmúlt hónapokban rám is ragadt egy kis kedélyesség.
-Szia Nate! Ezer éve nem beszéltünk.
-Hát igen. És hogy vagy? Milyen a munkád?
- Jól vagyok. Pörgés van...tudod ilyen jobbra-balra szaladgálós munka a grillbárban a pláza sarkánál.
- Akkor jól indult a nyarad. Én elvagyok. Texas nagyon klassz hely. A bátyámmal Tommal felváltva főzünk, meg ilyesmi. Egy autószerelő üzemben dolgozik, és én lettem a jobb keze.
-Akkor te sem unatkozol-nevettem bele a telefonba.
-Mondhatjuk így is. Remélem július végén összehozunk egy talit, akkor már otthon leszek.
-Persze, kerítünk rá sort-mondtam és közben úgy bólogattam, mintha csak előttem állt volna.
-Hope, mennem kell, vár a munka. Köszönöm, hogy felhívtál, majd kereslek.
-Menj csak, nekem is dolgom van.
-Jó legyél!-nevette el magát.
-Én mindig az vagyok-majd én is nevettem.
Miután letettem a telefont, zajt hallottam kintről.Kinéztem az ablakon és láttam egy hatalmas furgont. Tudtam, hogy ezek ők lesznek. Az új szomszédok megérkeztek, méghozzá egy Maserati GranCabrio-val. Eszményi értékű autó, tehát az újdonsült lakók dúskálnak a pénzben. Számomra egyre érthetetlenebbé vált, miért költöznek be egy ósdi 20.századi lakásba. Az ablakból leskelődtem és figyeltem őket. Szülők, egy körülbelül velem egyidős fiú és egy kislány. Majd elkezdték lehordani a furgonról a cuccaikat. Szekrénysor, legalább három kanapé, ágyak, plazmatv, kerti bútorok, a többit már nem is sorolom. Beletelt jó pár órába, mire mindennel végeztek. Aztán a nagy fehér furgon elhajtott, a szomszédok pedig bezárták maguk mögött az ajtót. Épp zenét hallgatva feküdtem az ágyamon, mikor anya bejött a szobámba és közölte velem, hogy méltóképpen köszöntjük az új szomszédokat. Kiderült, hogy amíg én fent kuksoltam a szobámban, addig anya a konyhában tevékenykedett és sütött egy kis brownie-t, hogy majd átvigyük nekik mikor átmegyünk hozzájuk. Felpattantam az ágyról és belenéztem a tükörbe. A hajam kócos volt, a szemfestékem pedig elkenődött. Beszaladtam a fürdőbe, hogy egy kicsit viselhetőbb fejet varázsoljak magamnak, mert az első benyomás mindig nagyon fontos. Kifésültem a hajam, oldalra csatoltam az elől lévő hosszabb tincset, majd megmostam az arcom. Így már valamivel jobban festettem. Kiléptem a fürdőből és rögtön megcsapott a csokis brownie mesés illata, amit anya épp akkor szeletelt fel. Beballagtam a konyhába, majd bociszemekkel anyára néztem.
-Hope, ezt most nekik csináltam.
-De anya, ez brownie, a kedvenc sütim-hüledeztem.
-Jó, de csak egy szeletet. Majd sütünk még ha szeretnéd. Megfogtam a kezembe egy sütit és lassan elmajszoltam. Apa is hazaért, átöltözött, megszabadult az olajfoltoktól az arcán és megállt mellettünk.
-Látogatóba megyünk?-kérdezte, miközben a tekintete megakadt az asztalon lévő brownien. Majd rám nézett, én pedig megvontam a vállam.
-Igen, átmegyünk megismerni őket.-felelte anyu. Majd megfogta a sütivel telepakolt tálcát és kinyitotta az ajtót. Nekem gyomoridegem volt, bár nem tudom miért.Gondolom ez megszokott ilyenkor. Legelöl anya állt, mögötte én aztán pedig apu. Majd becsengettünk és vártunk, mígnem az ajtó kinyílt és egy szőke hajú hölgy állt előttünk. Eléggé meglepettnek tűnt. Persze, hisz nem számított rá hogy jövünk. A helyében én is meglepődtem volna. 
-Mrs. Wentz vagyok a szomszéd házból, és gondoltuk bemutatkozunk-mondta anyu mosolyogva.
-Ez igazán kedves-kezdte, és visszamosolygott anyura. Én Mrs. Kennish vagyok. Jöjjenek beljebb-mondta és bevezetett minket a lakásba. Párszor jártam ebben a házban, mikor még Harissék laktak itt. Igazából csak a berendezés változott. A hagyományos családi házból hirtelen modern luxuslakás lett. A nappaliban ültünk le egy fehér bőrkanapéra. Anya odaadta Mrs. Kennishnek a süteményes tálcát, ő pedig örömmel el is vette. Ajj, pedig bíztam benne, hogy nem szeretik a browniet...Perceken belül előtűnt a család többi tagja is és mind bemutatkoztak.
-Üdv, Adam Kennish-nyújtott kezet apának.
-Tom Wentz-mosolygott apa.
-Én Hope vagyok-mondtam.
-Vanessa-mondta boldogan anya.
-El is felejtettem, engem szólítsatok csak Barbarának-tette hozzá Mrs. Kennish. Majd a srác is bemutatkozott, úgy ahogy illik, bár elég unottnak tűnt.
-Helló. Chad vagyok-mondta halkan majd tekintetét az enyémbe fúrta. A szokásos módon mindannyian elismételtük a nevünket. A kislányt Lilynek hívják, ő egész végig bent volt a szobájában és játszott.
-És hogyan keveredtetek ide?-kezdte meg a beszélgetést anyu. Hirtelen hatalmas csend lett a szobában. Elég fura volt. Majd némi töprengés után Barbara megszólalt.
- Kell a változás. A munkahelyünk szörnyű volt, a gyerekek nem szerették az iskolát így otthagytuk West Village-t. Egész korrekt válasz lett volna, ha a ház előtt nem egy Maserati GranCabrio állna. Úgy értem, hogy ha valaki ilyen gazdag akkor nem is lenne muszáj dolgoznia, nem hogy még elköltözik egy másik városba, mondván, hogy pocsék a munkahely. Az meg hogy a gyerekek nem szerették a sulit. Mégis ki szereti? Elég érdekes egy család. Én elég feszélyezve éreztem magam, ugyanis Chad folyton engem nézett, ami egy idő után elég zavaró volt. Biztos valami volt a homlokomon. Próbáltam leplezni, hogy zavar, nem sok sikerrel.Időközben megtudtuk, hogy Adam fogorvos, Barbara pedig tanárnő. Chad pedig egy életunt 18 éves west village-i srác. Mostmár manhattani. Ideje volt menni, úgyhogy elköszöntük Kennishéktől. Adam és Barbara kikísért minket az ajtón, Chad pedig a kanapén maradt, de a szemével követett engem, én pedig próbáltam róla nem venni tudomást. Az ajtó bezárult mögöttünk, anyu elégedetten mosolygott, apu  pedig arról beszélt, mennyire megette volna ő is azt a brownie-t. Én pedig folyamatosan agyaltam az új szomszédokon, hogy ez a srác mennyire szemérmetlenül bámult és hogy én mennyire zavarban éreztem magam, hogy mennyire jól néz ki az a Maserati és hogy mennyire jól esne még egy szelet brownie. Beléptünk az ajtónkon, én felballagtam a lépcsőn, letusoltam, majd bedőltem az ágyba, mert holnap újra kezdődik a munka.